5+1 dolog, amiért jobban szeretem az amerikai oktatást a magyarnál

Tudom, előbb-utóbb minden külföldre szakadt szittyából megmondóember lesz és már-már megszállottan nagyítja fel a szülőhazája hibáit és az új otthona pozitívumait, így joggal tűnhet úgy, hogy most én is ezt teszem. Ráadásul egy különösen kényes témával, az oktatással kapcsolatban.

Annak ellenére viszont, hogy látom a hibákat és sok kétségbe is ejt, szeretném leszögezni, hogy alapvetően nincs bajom egyébként a magyar rendszerrel, mármint, aki akar, ott is lehet művelt, szerezhet piacképes diplomát, tudományos fokozatot stb. Nekem ettől viszont még sokkal jobban tetszik az itteni mentalitás. Számomra az oktatás, a műveltség átadása és megszerzése mellett azt jelenti főleg, hogy önálló, felelősségteljes embereket neveljenek, ami pedig a saját nézeteim szerint inkább valósul meg Amerikában a két ország közül.

Bővebben…

Amikor…

…reggel felkelek és nincs ott…
…a hűtőre legfeljebb a magamnak szóló emlékeztető van kitéve…
…automatikusan nyúlok a második tányérért is a szekrénybe, de végül észbe kapok és visszateszem…
…kinyitom a ruhás szekrényt és csak a saját holmijaim vannak benne…
…ránézek a telefonra vagy az e-mailekre, nem jelentkezett-e, aztán rá is jövök, hogy nyilván nem…
…nem botlok meg éjszaka a sötétben mászkálva a szanaszét hagyott papucsában…
…valamit nagyon jó lenne elmesélni/megmutatni, de már nem lehet…
…készülök kiborulni és nem mondja azt, hogy nem lesz semmi baj, úgyhogy végül persze ki is borulok…
…lefekvés után órákkal is még az ő térfelét bámulom, hátha mégsem marad üresen…

…olyankor minden egyes alkalommal szembesülök azzal, miért van most már így, és félek, mert egyszerűen nem tudom, belebolondulok-e, és ha igen, mikor, vagy egyáltalán észreveszem, felfogom-e, ha tényleg bekövetkezik.

Így van ez mostanában.

Álltam ma a sírkő előtt és olvastam a feliratot rajta. A temetés óta nem jártam itt, a sírkövet pl. nem is láttam még eddig. Sokszor egymás után is elolvastam mindent. A nevet, a dátumokat, a helyet, a kitüntetést. Aztán egyszer csak eljutott az agyamig az egész és a legszánalmasabb fajta ordítós bőgésben törtem ki csak úgy, nyilvánosan, vadidegen emberek előtt. Fogalmam sincs, közben mi zajlott körülöttem, semmit nem érzékeltem a világból. Pedig nem voltam egyedül, megkérdezhettem volna, de helyette közöltem a családdal, hogy nem akarok erről beszélni. Azóta egyszerűen nincs tovább. Nem akarok semmit, nem érdekel semmi, csak vagyok. Vagyok, de azt se akarom. Nem tudok megbirkózni vele, már nem is akarok. Meg nem is érdekel. Jöhetnek persze azzal, meg hát fognak is, hogy adjak időt magamnak, mert majd az segít, hogy csináljam tovább érte, hogy ezt ő se akarná…, de ezek faszságok. Kurva könnyű kívülről rávágni az időt, érte már nem tudom csinálni, mert nincsen, és mivel nincs, már sose fogom megtudni, ő hogy akarná. Meg hát ha lenne, akkor erről nem is lenne szó ugyebár.

És ez így azóta konstans. Ha kérdeznek, válaszolok, mert nem akarok bunkó lenni, meg többször elbőgöm magam, de ennyi. Nekem ez volt sok, ez volt a vége az egésznek, mindennek, más mástól jut el erre a pontra. De legalább volt pár jó, sőt boldog évem is. Majd próbálom ezeket nem elfelejteni.

Ugyanitt: sokkoló, hogy ma még mindig csak harmincnyolc éves lenne.

Így tértem vissza Amerikába

Ahhoz képest, mennyire biztos döntés volt a részemről január végén, hogy visszaköltözöm Magyarországra, most annyira határozottan csináltam mégis az ellenkezőjét.
A legtöbben most nyilván úgy gondolják, hogy csak a szám volt nagy. Mit most, megint. Mert tényleg mindig ezt csinálom. Úgy látszik, ez az egyik idegesítő szokásom, de azért ez a konkrét helyzet nem volt ennyire egyszerű.

Bővebben…

Kilátások

Egy nagyon kedves ismerős kérdezte ezt meg ma tőlem, mivel már csak két hét van addig vissza, hogy mi lesz, ha visszaköltöztem. Kapásból, kertelés nélkül vágtam rá a választ. Aztán továbbgondoltam.

Bővebben…

Hajbaj

Nem olyan vicces a történet, mint a cím. Kínosnak viszont legalább annyira, ha nem jobban. De ez van.

Sok hajam van, hullámos, tele forgóval, és általában hosszú is, mert nagyon gyorsan nő, vágatni viszont évente egyszer szoktam csak, mióta Washingtonban rászoktam arra, hogy odaadom a levágott tincseimet kemoterápiában hajukat vesztett gyerekeknek, hogy abból készítsenek nekik parókát.
Szóval igen, csak a gond van vele, pl. nagyon nehéz kifésülni.
Különösen hátul, ahol a legtöbb a forgó, meg hát ott fogja össze az egészet a hajgumi és a csat is.
Ott van a leginkább igénybe véve, minden este ott gubancolódik össze a legjobban. Méghozzá annyira, hogy szabályos csomók lesznek benne estére, amiket csak kínkeserves rángatás árán lehet normálisan kifésülni. Nincs az a bontókefe, amivel jobban boldogultam volna. Ráadásul, mivel nem látom, különösen szenvedek vele, hiszen ugye amit nem látok, azt az esetek legtöbbjében képtelen vagyok megcsinálni is.

Bővebben…