Beteg világ

Mostanában egyre több olyan esetbe futok bele, ahol bizonyos személyek önhatalmúlag igazságosztó megmondóemberré avanzsálják magukat, és az így kapott felbátorodással élve gondolkodás és szégyenérzet nélkül bántanak másokat olyan dolgokért, melyekről a célpontok nem, vagy nem feltétlenül ők maguk tehetnek.
Úgy döntöttem, most egyszeri alkalommal én is átszellemülök megmondóemberré és elmondom, miért frusztrál ez a jelenség engem annyira, mert úgy érzem, nekem van igazam. Vagy ha igazam nincs is, az én nézőpontom a jóval egészségesebb.

Bővebben…

Abszolút kilépve a komfortzónámból, végső elkeseredésemben elmentem egy hozzám hasonlóan járt embereknek létrehozott önsegítő csoportba, hogy megkérdezzem, mi a bánatot kellene csinálnom ahhoz, hogy jobb legyen, de mikor a tizenhárom emberből tíz röhögcsélve, de egyébként teljesen komolyan gondolva közölte, hogy dugjak egyet, fogtam és rájuk csaptam az ajtót. A maradék három utánam jött, hogy amúgy ők komolyan gondolják a segítségnyújtást, de hát mindenki másképp kezeli az ilyesmit – arra speciel már nem tudtak mit válaszolni, mikor mondtam, hogy ez rendben van, de bocs, ribancokra most baromira nem vagyok kíváncsi.

Biztos én voltam a tahó, meg tudom, hogy a végtelenségig túlpörgetem ezt a dolgot… De végül is annyira már nem is érdekes, mert több ötletem úgysincs. Úgy húsz éve nagyon jól bejött, hogy olyan ügyesen magamra erőltettem azt, ami a környezetem szerint általában a normális adott dolgokkal kapcsolatban, hogy a végén én magam is elhittem, úgy elnyomtam magamban mindent, ami egyedi. Több mint tíz évig tartott. Megpróbálom most is, elvégre rosszabb úgyse lehet. Cserébe viszont hátha segít. És tényleg megpróbálok felnőni, hogy többet most már ne legyen nyafogás. Én is ugyanúgy unom már.

“Engedem, hadd menjen”

Elengedni dolgokat jó érzés. Megkönnyebbülés. Óriási teher jön le az emberről, ha egy bizonyos pont után egyszer csak nem foglalkozik már olyasmivel, ami igazából sose működött normálisan.
Legalábbis így kellene lennie, néhány helyzet azonban nagyon fájdalmas tud lenni, a fellélegzés helyett pedig csak a beletörődés jut.

Nekem a barátság ilyen.

Tudom, hogy most ezzel többeket is meg fogok rendíteni, talán ezzel üldözöm el végképp magam mellől őket, de azt hiszem, nekem soha nem volt igazán barátom. Olyan értelemben igen, hogy egy darabig jól mentek a dolgok, de amint nekem lett volna szükségem segítségre, támogatásra, rendre tönkrementek minden.

Erről nem ők tehetnek.

Bővebben…

A levél

Tegnap este csengettek. Csodálkoztam kicsit, de alapvetően nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Egy egyenruhás férfi volt az, látásból ismertem is egyébként, de a látványától rögtön felidéződött bennem január 26-a, amikor szintén két egyenruhás jött, hogy közöljék Matthew halálhírét. Szerencsére, mielőtt kiborulhattam volna, gyorsan be is mutatkozott és kiderült, hogy a temetésről volt ismerős, merthogy ő volt Matthew felettese a Védelmi Minisztériumban, és hagyott nála egy nekem szóló levelet, direkt arra az esetre, ha csak koporsóban jönne vissza Szíriából. A temetésen nem akart még ezzel is felkavarni, mert látta, mennyire magam alatt vagyok, pár nappal később pedig már nem talált sehol, úgy eltűntem. Persze, hát addigra már Magyarországon voltam. A napokban viszont hallotta, hogy láttak kollégák Arlingtonban, ezért most újra próbálkozott.

Bővebben…

5+1 dolog, amiért jobban szeretem az amerikai oktatást a magyarnál

Tudom, előbb-utóbb minden külföldre szakadt szittyából megmondóember lesz és már-már megszállottan nagyítja fel a szülőhazája hibáit és az új otthona pozitívumait, így joggal tűnhet úgy, hogy most én is ezt teszem. Ráadásul egy különösen kényes témával, az oktatással kapcsolatban.

Annak ellenére viszont, hogy látom a hibákat és sok kétségbe is ejt, szeretném leszögezni, hogy alapvetően nincs bajom egyébként a magyar rendszerrel, mármint, aki akar, ott is lehet művelt, szerezhet piacképes diplomát, tudományos fokozatot stb. Nekem ettől viszont még sokkal jobban tetszik az itteni mentalitás. Számomra az oktatás, a műveltség átadása és megszerzése mellett azt jelenti főleg, hogy önálló, felelősségteljes embereket neveljenek, ami pedig a saját nézeteim szerint inkább valósul meg Amerikában a két ország közül.

Bővebben…

Amikor…

…reggel felkelek és nincs ott…
…a hűtőre legfeljebb a magamnak szóló emlékeztető van kitéve…
…automatikusan nyúlok a második tányérért is a szekrénybe, de végül észbe kapok és visszateszem…
…kinyitom a ruhás szekrényt és csak a saját holmijaim vannak benne…
…ránézek a telefonra vagy az e-mailekre, nem jelentkezett-e, aztán rá is jövök, hogy nyilván nem…
…nem botlok meg éjszaka a sötétben mászkálva a szanaszét hagyott papucsában…
…valamit nagyon jó lenne elmesélni/megmutatni, de már nem lehet…
…készülök kiborulni és nem mondja azt, hogy nem lesz semmi baj, úgyhogy végül persze ki is borulok…
…lefekvés után órákkal is még az ő térfelét bámulom, hátha mégsem marad üresen…

…olyankor minden egyes alkalommal szembesülök azzal, miért van most már így, és félek, mert egyszerűen nem tudom, belebolondulok-e, és ha igen, mikor, vagy egyáltalán észreveszem, felfogom-e, ha tényleg bekövetkezik.

Így van ez mostanában.

Álltam ma a sírkő előtt és olvastam a feliratot rajta. A temetés óta nem jártam itt, a sírkövet pl. nem is láttam még eddig. Sokszor egymás után is elolvastam mindent. A nevet, a dátumokat, a helyet, a kitüntetést. Aztán egyszer csak eljutott az agyamig az egész és a legszánalmasabb fajta ordítós bőgésben törtem ki csak úgy, nyilvánosan, vadidegen emberek előtt. Fogalmam sincs, közben mi zajlott körülöttem, semmit nem érzékeltem a világból. Pedig nem voltam egyedül, megkérdezhettem volna, de helyette közöltem a családdal, hogy nem akarok erről beszélni. Azóta egyszerűen nincs tovább. Nem akarok semmit, nem érdekel semmi, csak vagyok. Vagyok, de azt se akarom. Nem tudok megbirkózni vele, már nem is akarok. Meg nem is érdekel. Jöhetnek persze azzal, meg hát fognak is, hogy adjak időt magamnak, mert majd az segít, hogy csináljam tovább érte, hogy ezt ő se akarná…, de ezek faszságok. Kurva könnyű kívülről rávágni az időt, érte már nem tudom csinálni, mert nincsen, és mivel nincs, már sose fogom megtudni, ő hogy akarná. Meg hát ha lenne, akkor erről nem is lenne szó ugyebár.

És ez így azóta konstans. Ha kérdeznek, válaszolok, mert nem akarok bunkó lenni, meg többször elbőgöm magam, de ennyi. Nekem ez volt sok, ez volt a vége az egésznek, mindennek, más mástól jut el erre a pontra. De legalább volt pár jó, sőt boldog évem is. Majd próbálom ezeket nem elfelejteni.

Ugyanitt: sokkoló, hogy ma még mindig csak harmincnyolc éves lenne.